Nem számítottam az első feladatra, még ehhez hasonlóra sem. A két és fél perces feladatsor elég izginek bizonyult. Meg kell tanulnunk észrevenni az apróságokat, ahol a kutya el van ásva-szokták mondani. A megszokott kérdésekben nem vettük észre a csavart, csak a lényegre figyeltünk. Mózes szerepel Noé helyett a szövegben. Kit érdekel? Ha Noé lett volna, akkor sima a válaszadás, mindenki 8/8 pontot ért volna el, de nem sokan figyeltünk oda a jelentéktelennel tűnő változtatásokra.
Az óra második része még érdekesebben telt, a társamról E/1-ben beszélni nem éppen könnyű feladat, főleg nem tulajdonságokat elmondani róla egy két perces beszélgetés után. Persze könnyebb a helyzet, ha egy számodra kedves személyről kell beszélni, de mi van akkor ha most találkozol először az embereddel? Vagy ha totálisan ellentétes tulajdonságaitok vannak, teljesen más a személyiségetek? A feladat megoldható, csak oda kell figyelni a másikra. Ezt a kompetenciánkat pedig tanárként használnunk kell. Ha nem fogjuk ismerni a gyerekeket akiket tanítunk, akiknek az osztályfőnökei leszünk, akkor akár vissza is adhatjuk a még meg sem szerzett diplománkat.
Számomra szinte teljesen új volt ez a párbanés/vagycsoportban fogunk dolgozni. Nálunk, a gimiben ez nem volt jellemező, esetleg egy-egy nehezebb matekpélda során dolgozhattunk közösen, de ez is nagyon ritka volt. Na jó. Volt egy ilyen ének óránk, de nem sikerült a legjobban, a "megbeszéljük és kidolgozzuk a témát" még sikerült is, de amikor különböző stílusokban kellett elénekelnünk egy népdalt, na az maga volt a katasztrófa. (tegyük hozzá, hogy az osztályban 5 ember volt, aki "tudott" énekelni, de ők nem a mi csoportunkban voltak).
Szóba került a fizikai érintkezés. Ez is egy érdekes dolog. Kollégista éveim végén az új nevelőtanárunk bevezette, hogy érkezéskor és távozáskor meg kell/lehet őt ölelni. A kicsiknél nagyon jól ment a dolog, segítette őket a mindennapokban, mintha az anyukájuk közelében lettek volna. Nálunk már nehezebb volt a dolog, bár 2-3 alkalom után megszoktuk. Az osztályfőnökünk pedig a tökéletes tyúkanyót testesítette meg számunkra, mintha a nagyink lett volna, mindenki nagymamája, és ez Hál' Istennek nem vont le szakmai tudásából. Eleinte ez a tyúkanyósdi furcsának bizonyult, de aztán megszoktuk az öleléseket, a puszikat, az apró simiket, ami valljuk be, 12. osztályban, főleg a fiúk esetében, elég furcsának bizonyult.
Szerintem személyfüggő (tanár és gyerekfüggő is), hogy hogyan fogadja az érintéseket. Volt egy férfi tanárom (szakmailag az egyik legjobb), de szabályosan belemászott a személyes terembe, és egy idő után nagyon zavaróvá vált, hogy 15 cm-re van az orra az enyémtől. Ezzel pedig sikerült elérnie, hogy ne szeressek hozzá órára járni. Szóval ennyire számít a tanár személyisége és a fizikai érintkezés a különböző kapcsolatokban. :)
