2015. február 23., hétfő

Az első pedagógia óra

Végre egy óra, ahol nem érvényesül az, hogy a hallgató hallgat.


Nem számítottam az első feladatra, még ehhez hasonlóra sem. A két és fél perces feladatsor elég izginek bizonyult. Meg kell tanulnunk észrevenni az apróságokat, ahol a kutya el van ásva-szokták mondani. A megszokott kérdésekben nem vettük észre a csavart, csak a lényegre figyeltünk. Mózes szerepel Noé helyett a szövegben. Kit érdekel? Ha Noé lett volna, akkor sima a válaszadás, mindenki 8/8 pontot ért volna el, de nem sokan figyeltünk oda a jelentéktelennel tűnő változtatásokra.

Az óra második része még érdekesebben telt, a társamról E/1-ben beszélni nem éppen könnyű feladat, főleg nem tulajdonságokat elmondani róla egy két perces beszélgetés után. Persze könnyebb a helyzet, ha egy számodra kedves személyről kell beszélni, de mi van akkor ha most találkozol először az embereddel? Vagy ha totálisan ellentétes tulajdonságaitok vannak, teljesen más a személyiségetek? A feladat megoldható, csak oda kell figyelni a másikra. Ezt a kompetenciánkat pedig tanárként használnunk kell. Ha nem fogjuk ismerni a gyerekeket akiket tanítunk, akiknek az osztályfőnökei leszünk, akkor akár vissza is adhatjuk a még meg sem szerzett diplománkat.



Számomra szinte teljesen új volt ez a párbanés/vagycsoportban fogunk dolgozni. Nálunk, a gimiben ez nem volt jellemező, esetleg egy-egy nehezebb matekpélda során dolgozhattunk közösen, de ez is nagyon ritka volt. Na jó. Volt egy ilyen ének óránk, de nem sikerült a legjobban, a "megbeszéljük és kidolgozzuk a témát" még sikerült is, de amikor különböző stílusokban kellett elénekelnünk egy népdalt, na az maga volt a katasztrófa. (tegyük hozzá, hogy az osztályban 5 ember volt, aki "tudott" énekelni, de ők nem a mi csoportunkban voltak).

Szóba került a fizikai érintkezés. Ez is egy érdekes dolog. Kollégista éveim végén az új nevelőtanárunk bevezette, hogy érkezéskor és távozáskor meg kell/lehet őt ölelni. A kicsiknél nagyon jól ment a dolog, segítette őket a mindennapokban, mintha az anyukájuk közelében lettek volna. Nálunk már nehezebb volt a dolog, bár 2-3 alkalom után megszoktuk. Az osztályfőnökünk pedig a tökéletes tyúkanyót testesítette meg számunkra, mintha a nagyink lett volna, mindenki nagymamája, és ez Hál' Istennek nem vont le szakmai tudásából. Eleinte ez a tyúkanyósdi furcsának bizonyult, de aztán megszoktuk az öleléseket, a puszikat, az apró simiket, ami valljuk be, 12. osztályban, főleg a fiúk esetében, elég furcsának bizonyult.
Szerintem személyfüggő (tanár és gyerekfüggő is), hogy hogyan fogadja az érintéseket. Volt egy férfi tanárom (szakmailag  az egyik legjobb), de szabályosan belemászott a személyes terembe, és egy idő után nagyon zavaróvá vált, hogy 15 cm-re van az orra az enyémtől. Ezzel pedig sikerült elérnie, hogy ne szeressek hozzá órára járni. Szóval ennyire számít a tanár személyisége és a fizikai érintkezés a különböző kapcsolatokban. :)

2015. február 22., vasárnap

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:


ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.


Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!


Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.


De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.


Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont


szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:


„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.


Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -


Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!





1937. április 11.