Közösségi pedagógiai gyakorlat - Fogyatékossággal élők világnapja

Utolsó alkalmunkon a gyermekkórházban megrendezett Fogyatékossággal Élők Világnapján vettünk részt.

A gyerekeknek úszóversenyt szerveztek. El se tudjátok képzelni, hogy mekkora élmény volt!!! :)

Nagyon nagyon nagyon nagyooon ügyesek voltak a gyerekek, élvezet volt nézni. 

Látni azokat a gyerekeket úszni, akik egyébként egész nap kerekesszékben ülnek, hát nem kis élmény volt!

Kicsivel a verseny előtt érkeztünk, hogy támogassuk, lelkesítsük őket. Nagyon izgultak! Nem is értettük utána, hogy miért, hisz annyira ügyesek voltak. Mindenki bezsebelt legalább egy, de inkább több érmet. Több kategóriában indulhattak, és még egy váltó fordulót is bemutattak nekünk.

A verseny közben nagyon izgultam értük. Vajon ki fog nyerni? Pirosra tapsoltam a tenyeremet, annyira ügyesek voltak!

Hogy mit tanultam ez alkalommal? Kitartást, akaraterőt és lelkesedést. Óriási dolog volt látni őket, annyira nagy akaraterővel rendelkeznek, pedig simán feladhatnánk, de nem ezt teszik. Hanem kitartóan dolgoznak a cél érdekében.

Közösségi pedagógiai gyakorlat V.

Téli alkalmunk :)

Utolsó, decemberi alkalmunkon mikulásos, hóeséses, hóemberes, fenyőfás kreatív dolgokat készítettünk.

Ezen az alkalmon ugyancsak sok-sok türelmet tanultam. Alig bírtam megülni a fenekemen és nem megcsinálni a gyerekek helyett a dolgokat. Annyira sok energia volt bennem, és nem bírtam nézni, hogy a hóember feje lassan kör helyett négyzetté vagy tojássá változik. :D De aztán kibírtam! Nagy nehezen... 

Egyébként nagyon élvezték a gyerekek, hogy nem csak vagdosni meg színezni kellett, hanem pl. számokat is írhattak a hóemberre, jelezve az adventi várakozás 24 napját. Nagyon cukik voltak, ahogyan gondolkoztak, hogy melyik szám után mi jön. Hogy ugyan mivel lehetne még szebbé tenni a hóembert? Vagy kinek adjam? Mit írjak rá? Miközben ezen törték a fejüket, beszélgettünk a karácsonyi szokásokról és a kívánt ajándékokról.

A nagy kreatívkodás közepette még játszani is volt idő ;)

Egy picit olyan volt, mintha megállt volna körülöttünk az idő. Annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy senki sem akart menni. 

Aztán az alkalom végén jött a válogatás, a keresgélés. Melyiket ki csinálta? hangzott el a nagy kérdés. 

Annyira szépeket alkottak a gyerekek!

Közösségi pedagógiai gyakorlat IV.

Ez alkalommal nem a gyermekkórházban, hanem a gyermekvárosban teljesítettem a gyakorlati óráimat.

Nagyon más itt a gyakorlat, mint a kórházban. Először nagyon furcsán éreztem magam, teljesen más a légkör és másak a gyerekek. Ezek a gyerekek először végigmérnek, és eldöntik a sorsodat, míg a gyermekkórházas gyerekek egyből befogadnak, a barátjuknak tekintenek. 

És ne értsétek félre, heti rendszerességgel önkénteskedek egy ifjúsági centrumban, ahova hasonló gyerekek jönnek be délutánonként, annyi különbséggel, hogy ők családban élnek, nem pedig kiszakítva onnan. 

Ennek köszönhetően már ismerek szinte minden játékot, elméletben még a biliárd is megy ;), ismerőssé vált az ilyen gyerekek élethelyzete. 

De erről ennyit, beszéljünk inkább az alkalomról! 1,5 óra tömény játék, ha pár szóban össze kellene foglalnom.

Két - három gyerekkel ismerkedtem meg ezalatt a rövid idő alatt, de több nem is igazán fért volna bele. Játék közben nagyon felszabadultak, és édesen próbálkoztak a csalással is :D  A nevükön kívül nem sok mindent tudtam meg róluk, de éreztem, hogy ez most nem a faggatás és a kérdezősködés ideje, hanem a játéké. Ha erre van szükség, akkor ezt csináljuk. 

Az eddigi gyakorlati órák alatt megtanultam, hogy nem kell mindig kérdezni, akármennyire is érdekel valami. Hagyni kell. Vagy elmondja, vagy nem. A gyerek tudja, érzi azt, hogy kivel, mit és mikor kell megosztani. :)

Közösségi pedagógiai gyakorlat III.

Harmadik alkalmunk a gyermekkórházban :)

Eddig talán ez volt a legnehezebb foglalkozásunk. Kevesen voltunk önkéntesek és sok gyerkőc jött. Nagyon nehéz volt mindenkire odafigyelni, aki körülöttem ténykedett, és még nehezebb volt türelmesnek, mosolygósnak maradni. 

Ezen az alkalmon az ősz volt a témánk, cuki kis madárijesztőket csináltunk a gyerekekkel. Nyomdáztunk, rajzoltunk, díszítettünk, hajat ragasztottunk. Nagyon ügyesek voltak a gyerekek, alig kellett nekik segíteni, szépen, önállóan dolgoztak. Ennek nagyon örültem, hiszen így még nagyobb élmény számukra a kreatívkodás, hogy egyedül készíthették el az emberkét. :)

De ha már az első mondat úgy kezdődött, hogy ez volt a legnehezebb alkalom, elmesélem, hogy miért. Ezen a délutánon két olyan sráccal is kreatívkodtam, akik egyáltalán nem kommunikálnak, és fizikai korlátaik is vannak. Az egyik sráccal a foglalkozás előtt találkoztam, amikor egy másik, kicsit hiperaktív fiúval játszottak a számítógépen. Mosolygott, és ugyan nem beszélt, de a srác "parancsát": tedd a W-re a kezed, és nyomjad! megcsinálta. Ezután a kreatív foglalkozáson is odakerült hozzánk, madárijesztőt csinálni. Hát ilyen nehéz dolgom még nem volt. Egyetlen mosolyt tudtam kicsalni belőle, és egyszer mutatott rá egy színre, amit használni szeretne. Hiába beszéltem, kérdeztem, meséltem, semmi reakciót nem kaptam vissza.... Nagyon nehéz volt türelemmel lenni vele, beszélni és beszélni, ahelyett, hogy otthagyjam. De nagyon sokat tanultam tőle. :) Hiába volt nagyon rossz napom, és ez az epizód látszólag még borzasztóbbá tette, a végén nagyon örültem, hogy segíthettem neki. Amikor megérkezett az anyukája, mosolyogva mutatta neki a bábút. :)

És igen, volt egy másik srác is, annyi különbséggel, hogy ő pl. sikított, ha örült, így tudtam, hogy mikor jó valami, vagy sírt, ha nem tetszett valami, amit csinálunk. És egy csomó dolgot megcsinált, nyomdázott, színezett egyedül. 

Amilyen nehéz volt, annyira jó volt utána hazamenni, és átgondolni, hogy mit is tanultam én ezen az alkalmon a gyerekektől. Hát elég sokat! ;) Főként türelmet, empátiát, hogy legalább egy ici-picit bele tudjam helyezni magam a helyzetükbe, és lássam, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak.