A héten első alkalommal látogattunk el a gyermekkórház rehabilitációs osztályára. A két bevezető óránk során sok információt szívtunk magunkba, és egy-két gyerkőc képét is láthattuk, hiszen a Tanárképző Intézetünk nem első alkalommal vitt hallgatókat a gyerekekhez.
Mivel hirtelen jött az időpont, így gyakorlatilag be lettünk dobva a mély vízbe. Mindenféle gyakorlati tudnivaló nélkül csöppentünk be egy új helyzetbe. Volt 2-3 napunk ötletelni egy kicsit, hogy milyen kreatív dolgokat csináljunk a gyerekekkel (teszem hozzá, nagyon jó dolgokat találtunk, és még az ősz témájához is kapcsolódtunk). Többek között füzetet, baglyot és békát is csináltunk.
Az elején stresszeltem egy kicsit, hogy ugyan, hogyan fogom én ezt megoldani... Aztán úgy voltam vele, hogy hiába a szituáció, ezek is ugyan olyan életvidám gyerekek, mint akiket táboroztattam, velük is megtalálom majd a közös hangot.
Reggel 9 órakor kezdtük a kreatív foglalkozást, gyakorlatilag beözönlöttek a lármázó gyerekek. Mi meg nem tudtuk hogy hova kapjunk: a fejünkhöz vagy a kreatív cuccainkhoz? ;)
Aztán lassanként eloszlottak a gyerekek az asztaloknál. A többség lecsüccsent valahova és beszélgetni kezdett, egyesek csendben ültek és megszólításra vártak, mások pedig inkább a játék-sarkot választották.
Én a békás asztalnál alkottam a gyerekekkel színesebbnél színesebb békákat. Ők nem zöldre színezték a sablonokat, inkább sárgákat, pirosakat és kéket választottak. Kis ügyesek voltak a béka lábának hajtogatásakor is.
Számomra az volt a legnehezebb, hogy legyőzzem a maximalizmusomat, és hagyjam őket úgy alkotni, ahogy az nekik megy. Hiszen nem az én szememben kell egy-egy alkotásnak tökéletesnek lennie, hanem a készítő szemében. Szóval nehéz volt visszafogni magamat és nem oda-oda nyúlni, ha nem jól hajtották a harmonikát vagy belevágtak a sablonba stb.
Továbbá az is nehéz volt, hogy ne csináljam meg helyette, hiszen, úgy sokkal gyorsabban készen lennénk, nem de? De hát akkor ők sosem tanulnak meg szépen vágni vagy ragasztózni, ráadásul sikerélményük sem lesz...
Volt ott egy kislány, E., ő azt mondta, hogy én úgyis szebben vágok, csináljam meg én a békát, ő csak az egyenes vonalakat vágja ki. A másik, T. azt mondta, hogy ő nem tud szépen vágni, azt csináljam meg én, ő csak ráírja a nevét... Ilyenkor arra kértem, hogy legalább színt és mintát válasszon, aztán pedig rendezze el ő a részeket úgy, ahogyan szeretné, hiszen ő fogja nézni napokon keresztül a remekművet. :)
Ami fura volt: eddig akár hányszor kreatív foglalkozásokat csináltam, forgószínpad szerűen jöttek a gyerekek, itt viszont oda kellett mennem, hogy szeretne-e ilyet csinálni.
Így volt az egyik csoporttársam is a csajokkal, akikhez odament békázni, pedig nem tudta, hogyan kell megcsinálni, de lelkes volt, és a csajok elbűvölték! :)
Szegény egy idő után eléggé kétségbeesett lett a sok csajos, ragasztós, szalagos, kreatív dolog láttán, de neki is megmutattuk, mit és hogyan kell csinálni, aztán ment minden tovább gördülékenyen.
Volt egy lány, aki velem békázott, az egyik kezét nem tudta tökéletes használni, de a béka második lába már szuperül sikerült! Annyira jó érzés volt, hogy mutathattam neki valami újat, amiről eddig nem is gondolta, hogy egyedül meg tudja csinálni! Ő volt az aki, megengedte, hogy a becenevén szólítsam! Nagyon drága volt! :)
ÉÉÉS. Egy kislány volt, aki a végén megköszönte, hogy megcsináltam vele is a békát! Igaz, előtte ő segített nekünk dekorációt készíteni! De annyira jó volt hallani, hogy örült a kis békának. :)
