Tanári élettörténetem első állomásai

Hogyan, mikor, miért jutott eszembe, jutottam arra a döntésre, hogy tanár legyek?

Egészen kicsi koromtól kezdve tanárnéni szerettem volna lenni. Ha a barátnőimmel iskolásat játszottunk, biztos, hogy én vállaltam a tanár szerepét.

Kilencedikbe már azzal a tervvel felvételiztem, hogy alsós tanítónénim nyomdokaiba szeretnék lépni. Aztán a gimiben egyre biztosabb lett az elhatározás. Sokan mondták: "csak csak tanár ne!" De nem tudtak eltántorítani az elképzelésemtől.

Hogyan, mikor és miért választottam ki azt a tudásterületet, amelynek a tanítását el tudnám képzelni/szeretném megvalósítani?

Magyar és német szakon tanulok, hogy miért pont ez? Pofon egyszerű a válasz. Vagy mégsem? Na meglátjuk:

A német mindig is biztos volt. Az volt a kedvenc tantárgyam, és több jó példa is állt előttem. l. interjú a kedvenc tanárommal. És én ezt szerettem volna követni.

Szakpárként a hittant szerettem volna választani, de mivel ez a párosítás csak a Károlin indult és én nem akartam itthon hagyni mindent és mindenkit (már megint), megint koliban vagy albérletben lakni, úgy döntöttem, hogy mást kell választanom. (Az álmom nem adtam fel! Még mindig meg szeretném csinálni ezt a szakot is.)

Először másik szakként az angolra gondoltam, és már majdnem meg is győztek, hogy ezzel a párosítással kereshetek a legjobban, amikor rájöttem: nem szeretem az angolt. Aztán felvetődött a töri is, de nem vagyok egy történész alkat, inkább meghagyom másoknak. Aztán jött a fejtörés, mit is válasszak (egy hónappal a jelentkezési határidő előtt)? És végül a magyar mellett döntöttem. A már említett magyaros Keresztanyu keze is benne volt a dologban, de a legnagyobb motivációt a magyar tanárom jelentette, akinek meg akarom mutatni, hogy jobb vagyok nála. Az ő "elvei" is megérnének egy misét, de erről talán majd máskor. 

Kik, hogyan, miért befolyásolták fenti ötletemet/döntésemet? Ki(k), hogyan, miért jelent(enek) számomra fontos, pozitív mintát vagy elrettentő példát? Ki(k), mikor, hogyan, miért próbált(ak) a fenti ötlettől/döntéstől eltávolítani?

1.Befolyásoló tényező? Talán a német tanszék vezetője volt, aki mindenképp az angol-német párosításra akart rábeszélni, de végülis a magam feje után mentem.

2. Pozitív példaként szolgál a némettanárom, az osztályfőnököm és Keresztanyu, akikre felnézek és példaképként tekintek rájuk.

  Elrettentő példa a már említett magyartanárnő, aki nem akart tudomást venni Ady szerelmi költészetéről, viszont a Bibliáról (heti két hittan óra mellett) két hétig tartott órákat.

3. A legtöbb tanár (aki már évek óta a pályán van, és belefáradt) azt mondta, hogy csak tanárnak ne! A rokonaim szintén ezt mondták, ők viszont az alacsony fizetés miatt. De nem értem őket: miért fontosabb a fizetés, mint az, hogy szeresd a munkádat? Szerintem az utóbbi fontosabb, és ezért is tartok ki ennél a választásnál.

Miért fontos számomra a tanári munka?

Mindig is gyerekekkel/fiatalokkal szerettem volna dolgozni, és ezt az utat látom ennek eléréséhez a legjárhatóbbnak. Szerintem a diákok a sok fejfájáson túl, nagyon sok örömöt és boldogságot is tudnak okozni, amit nagyon fontosnak tartok. Ezzel a munkával tudást adhatok át, otthonná varázsolhatom az osztálytermeket és nem mellesleg sok-sok diákot ismerhetek meg (egyeseknek talán a barátjává is válhatok), és talán egyszer pozitív példaként is szolgálhatok számukra, úgy ahogy ezt az én tanáraim is tették.

Hogyan értékelhetők a diákélményeim?

A kérdés megválaszolására egy teljes blogbejegyzés sem lenne elég, de megpróbálom röviden összefoglalni.

Mindig is a "jótanuló" diákok közé tartoztam, sosem lázadtam vagy hasonló. Viszont egy-egy csínyben én is részt vettem, közösen társaimmal.  Szerettem vezető pozícióban lenni, de háttérmunkát is szívesen végeztem, ha arról volt szó. Csapatjátékosként viselkedtem, és ott segítettem, ahol csak tudtam. Minden pillanatot élveztem, akármennyire is utáltam a kollégiumot a buta szabályaival együtt. 

De mégiscsak ezt a fránya kolit emelném ki, ahová egykeként nagyon nehéz volt beilleszkedni és megszokni a szobában 6 lány társaságát. Mégis ez volt a legszebb időszak, hiszen mindig összetartottunk és testvérként szerettük a másikat, a viták ellenére (vagy azzal együtt?) is. 

Hogyan értékelhetők azok az élményeim/tapasztalataim, amelyekben tanárként próbáltam ki magam?

Erről szól egy egész blogbejegyzés is. De röviden összefoglalva:

Nagyon élveztem a gyakorlatot, bár mint kiderült, a felkészülés több időt kell, hogy igényeljen, és akkor nem lehet probléma. Továbbá megtanultam: kiabálással nem érünk el semmit, csak szép szóval. 

És örömmel írom, hogy ezek a gyakorlatos napok egy kicsit sem vették el a kedvem a tanítástól. Habár szerintem sokan sírva vagy kiabálva rohannának ki egy-egy ehhez hasonló osztályból. Tehát nagyon büszke vagyok magamra, hogy "kibírtam", de nem csak kibírtam, hanem örömmel csináltam végig a 8-8 órát. :)

Hogyan, milyen eredménnyel tanultam, és hogyan éreztem magam az iskolában, miért? Milyen sikerek, kudarcok vannak mögöttem? Milyen sikerekre vágyom, milyen kudarcokat szeretnék elkerülni?

Az iskola mindig is a második otthonom volt. Ezt az osztályfőnökömnek és a kolis csajoknak köszönhetem. :) Mint már írtam, mindig is jól tanultam, 4-es fölötti átlaggal. Ugyan a reál tárgyak nem voltak a szívem csücskei, mégis megtanultam őket. 

Sikerek? Kudarcok?  Sikernek tartom, hogy mindig meg tudtam állni a saját lábamon, és saját mindig is a saját fejem után mentem. Kudarc? Talán az, hogy mindig csak a utolsó évben jöttem rá (mint később kiderült), kik is a számomra a legfontosabb emberek, azok akikkel a legmélyebb eszmecseréket lehetett folytatni, persze voltak kivételek is, mint a kedvenc Zsófiám (négyből), akivel azóta is legjobb barátnőkként funkcionálunk.

Hogy milyen sikerre vágyom? Talán arra, hogy a leendő tanítványaim elfogadjanak, és felnézzenek rám. És a kudarc, amit elszeretnék kerülni: amikor nem tudok válaszolni egy kérdésükre, számomra jelenleg ez a legborzasztóbb lehetőség.

Mikor és miért éreztem magam értékesnek az az iskolában? Mikor, miért, hogyan kellett magamat megvédeni - diákoktól, tanároktól?

Akkor tekintettem magamra értékesként, amikor egy-egy beszélgetés után társam megkönnyebbülten állt fel az asztaltól, vagy amikor az együtt tanulás után egyikünknek végre jól sikerült a dolgozata.

Hogyan látom saját tanárrá válásom eddigi folyamatát? Mit jelent, és hogyan becsülhető, összegezhető az eddigi fejlődésem? Hogyan gondolkodom leendő munkámról, iskolámról, diákjaimról?

Tanárrá válási folyamatomat pozitívan értékelem. A felvételi elbeszélgetésen még azt mondtam, hogy a szigorú, kiabálós tanártípusba tartozok. Mára ez megváltozott (talán a gyakorlat is közre játszott), és tudom, hogy ezzel semmit sem érek el. 

Leendő munkahelyemet is úgy képzelem el, mint középiskolásként az iskolámat, otthon illata van, és a diákok haza jönnek, nem pedig "börtönbe". Remélem, ezt el is tudom majd érni, és nem csak álom marad.

Hogyan értékelhetők a meglévő tapasztalataim? Hogyan értékelhető mindaz a tudás, amelyet már megszereztem? Hogyan, milyen utakon tudom folytatni az elkezdett utat?

Az eddigi gyakorlati tapasztalataim számomra nagyon értékesek, és örülök, hogy ilyen hamar beleláthattam a szakma szépségeibe és kevésbé örömteli részeibe is. Tudásomat továbbra is gyarapítani szeretném, hogy tényleg ne forduljon elő az a kudarc, amiről már írtam.

Hogyan értékelhetők, a tanárrá válás folyamatához hogyan kapcsolhatók a kurzuson feltárult, megfogalmazott, esetleg módosult, vagy további átgondolást igénylő saját pedagógiai nézeteim, hiteim, meggyőződéseim?

Mindig is azt gondoltam, hogy a tanár azért olyan, amilyen, mert olyan a való életben is, de aztán rájöttem, hogy ő is felvesz egy szerepet, ami jó esetben passzol az egyéniségéhez, rosszabb esetben viszont teljesen élet-idegen, és rideg. 

Véleményem szerint is nagyon fontos az önazonosság, a hitelesség, és a tudás átadása az újabb nemzedékek számára. A módszer, amivel ezt megteszed szintén nagyon fontos, hiszen nem a legjobb, ha diákjaid vérengző hárpiaként vagy vajszívűként könyvelnek el. Pályánk során fontos a reflexió, az, elfogadjuk saját kudarcainkat, hibáinkat is, és ne a diákot hibáztassuk mindenért, hanem nézzünk magunkba, nézzük még a módszereinket, elméleteinket és gyakorlatainkat, s tudjunk mindig megújulni, és életünk végéig tanulni. 

A félévre ezzel a bejegyzéssel zárom a blogot.

A későbbiekben remélem folytathatom, ha mással nem is, akkor legalább a gyakorlatok élményeivel, észrevételeivel.

Kérdések kedvenc tanáromhoz

Házi feladatul kaptuk, hogy keressük fel kedvenc tanárunkat és készítsünk el vele interjút a megadott kérdéssor alapján. 

Sokáig gondolkodtam, hogy a magyartanár Keresztanyut vagy a némettanáromat válasszam, hiszen mindketten közel állnak hozzám. Végül a némettanáromra esett a választás, akit egy kellemes kávézóban faggattam ki.

Íme a kérdések és a rájuk adott válaszok:

Milyen hasonlatokban/metaforákban tudja kifejezni azt, hogy mit jelent neki a saját munkája?

Véleményem szerint a tanár-lét egyik legjellemzőbb metaforája az ötvös, hiszen különböző anyagokkal dolgozik, és végül a legjobbat hozza ki mindegyikből.

Ugyan úgy van ez, mint a tanároknál, akiknek szintén nincs egyszerű feladata, hiszen 20-30 fős osztályokba megy be, ahol minden gyerek más és más. Meg kell ismerni őket, és abból a tudásból, egy kis plusz segítségével a legjobbat kell kihozni.

Hogyan gondolkodik a tanításról, a tanulásról, a diákokról, az iskoláról, a saját szaktárgyáról?

Véleményem szerint a tanítás hivatás, nem munkaként kell felfogni. 

A tanulásnak gyakorlati haszonnal van értelme, nem csak az elméletek ismerete fontos.

A diákokkal kapcsolatban annyit szeretnék elmondani, hogy meg kell találni a közös hangot velük, és akkor nyert ügyed van. ;) A kicsik még fogékonyak, nyitottak és őszinték. Viszont a nagyokat is meg lehet puhítani. :)

Szerintem az iskolának egy kicsit másképp kellene működnie. Szabadságot kellene adni a gyerkőcöknek, önállóságra kellene tanítania és segítenie kellene kibontakoztatni a tudást, a tehetséget.

A saját tárgyamról pedig annyit, hogy a szeretet a legfontosabb. Ha nem szereted, akkor nincs értelme az egésznek.

Hogyan tudná ötsorosokba sűríteni tapasztalatait, meggyőződéseit?

Hitelesség

következetes és őszinte

számon kér, biztat, motivál

lelkesedő szeretet, kíváncsi töprengés

Önátadás

Hogyan, milyen tartalmú és szerkezetű fogalomtérképet készítene az általa birtokolt tanári szakértelemről? 

A beszélgetés során ezt a fogalomtérképet készítettük el.

Hogyan vélekedik a tanárrá válás folyamatáról, a tanári mesterség tanulhatóságáról?

Mint azt a finnek és svédek állítják, tanulható, de szerintem tapasztalatok hegye szükséges hozzá. Fontos a nyitottság, a fogékonyság, az elfogadás.

Részben tanulható, de a személyes adottságokat nem tudjuk megtanulni, az adott. Esetleg csiszolható.

Hogyan látja a saját hitei, nézetei, meggyőződései és osztálytermi gyakorlata közötti kapcsolatot?

Véleményem szerint fontos a hitelesség, ebből következik az, hogy önazonosnak kell lenni (a diáknak egyből lejön, ha valami sántít), és meggyőződéssel kell tanítani. Ez fontos a gyakorlat során.

Van-e tanácsa a tanári mesterséget tanuló tanárjelölt számára?

Nem szeretek tanácsokat osztogatni, hiszen ha adsz, és nem jön be, az a baj, ha meg nem adsz, akkor az. (Két szék közül a földre...) 

Viszont azt elmondhatom, fontosnak tartom, hogy a tanár saját magát tudja adni, ne színházat játsszon (akkor menjen színésznek). És tudás közvetítsen, viszont ez a tudás már a saját felelőssége.

Köszönöm a beszélgetést Tanárnőnek, nagyon sokat tanultam tőle eddig is, és ezzel e beszélgetéssel még többet tudtam meg róla. Eddig is példaképként tekintettem rá, és ezután is ezen a helyen marad, Remélem később együtt dolgozhatok majd vele, hogy minél több olyan dolgot tanulhassak meg tőle, amit szerettem benne, és hasznosíthassam pályám során.

Gyakorlat

Ebben a bejegyzésben hiányzásom okáról és élményeimről szeretnék beszámolni.

A héten két napot töltöttünk el a német szakos tanárjelöltekkel Sajószentpéter két iskolájában (a Mórában és a Kossuthban). Német órákat helyettesítettünk. Minden nap négyet és még ráadásként napköziztettünk is.

A tanítás élményeiről szeretnék írni.

Számomra hétfő volt az első nap. Egy kis nehézséggel kezdődött már a nap, mivel a teremben nem volt táblafilc, amit aztán az iskolatitkár sem tudott adni, de nagy nehezen kaptunk kölcsönbe egyet. Aztán sikerült találkozni is a németes csoportokkal. Minden órát egy-egy rövid bemutatkozással, ismerkedéssel kezdtünk, majd ahogy csak lehetett haladtunk az anyaggal.

A gyerekek tudása, felkészültsége nagyon változatos volt. Voltak diákok, akik felkészülten, kész házi feladatokkal érkeztek az óránkra. Volt, aki házi nélkül, de egész órán jelentkezett. És persze volt olyan is, aki azt sem tudta, hogy milyen rendezvényen is van. 

Rolival (az első napon vele dolgoztam) ketté osztottuk a csapatot, így mindketten azt csinálhattuk, amit kigondoltunk, és nem volt azzal probléma, hogy beleszóltunk egymás elképzeléseibe. 

Az óra így egy kicsit érdekesre sikerült, de akkor ezt láttuk a legmegvalósíthatóbbnak.

A nap utolsó óráját a negyedik osztályban tartottuk, ahol már nem osztódtunk, inkább együtt dolgoztunk. Az iskolával és foglalkozásokkal kapcsolatos szavakat gyűjtöttünk össze, és persze jutalom is járt az óra végén az ügyesebb gyerkőcöknek. A legnagyobb "kudarcunknak" az a pillanatot mondhatom, amikor nem tudtuk megmondani, hogy hogyan mondják németül: kőműves. Bevallom, azóta sem néztem utána, de meg fogom tenni!

Az első napot végül az elsősök napközijében zártuk, immár Szandival. Szerintem elég ha annyit mondok róla, hogy bolondok háza. Félre ne értsük, nagyon aranyosak voltak a gyerekek, nagy szeretettel fogadtak minket, de a házi feladat megoldása már nem ment valami könnyen. Szenvedtünk a 15+3-al és az olvasással.

Ez után a nap után elmondhatom, hogy javítani kell a kondíciómon és az állóképességemen. Be kell szereznem egy-két kényelmesebb cipőt, és meg kell edzeni a zaj-tűrésemet, és még a türelmen is van mit alakítani.

A keddet Szandival vittük végig 8-tól 4-ig. 

Ma is bemutatkozásokkal kezdtük, és bármennyire is negyedik napja voltunk ott, nem ment valami fényesen. Nagyon vegyes volt az összetétel bátorság és tudás szempontjából is. 

A 6. osztályban testrészek és ruhadarabok volt a téma, tehát az elmélyítés kedvéért rajzoltunk egy nénit meg egy bácsit, és a testrészek megmutogatása után felöltöztettük őket. Ezzel el is ment az óra, de reméljük, hogy végre megjegyezték a szavakat a fiúk is, és nem csak a melltartó maradt meg.

A 7. osztályban azzal kellett szembesülnünk, hogy ugyan már igeidőket gyakorolnak, de még a legegyszerűbb én, te, ő, mi, ti, ők sem megy valami csodásan. Tehát gyakorlással töltöttük az óra nagy részét.

Végül jött a 8., csupa lány. Itt láttuk azt, hogy a többséget nem érdekli a németóra. Mi viszont rávettük őket, hogy dolgozzunk együtt, aminek nagyon örültünk. Mert a hétfői óriási passzivitáshoz képest nagyon szépen haladtunk.

És a hét utolsó élménye a tanítással kapcsolatban a harmadikosok napközije volt. Először is: sokkal jobban viselkednek, mint az első osztály, tisztelettudóbbak, és bármennyire is azt mondták a tanárok, hogy buták, nagyon szépen megcsinálták a házikat és utána is olvastak/rajzoltak.

Összefoglalva:

Nagyon jól éreztem magam az első igazi gyakorlatomon. Bármennyire is megerőltető vagy idegőrlő néha az, amit a diákok csinálnak (de én is voltam ilyen, nem?), a szeretet amit adnak, és az öröm, ami csillog a szemükben, amikor szeretettel és türelemmel beszélsz hozzájuk, mindent megér.

Konstruktivizmus és sok más

Ma megismerkedhettünk a különböző tanár-típusokkal.
Az óra elején a tanár feladatainak négy különböző értelmezését olvastuk el. Én ezek alapján, sok gondolkodás után, az ismeretet átadó tanár típusába tartozom, keverve a képességfejlesztő pedagógussal. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy felkeltsük a diák érdeklődését és meg is értse azt, amiről 45 percen keresztül beszéltünk, ne azzal a gondolattal menjen ki a teremből, hogy: hát ez meg mi volt????
Ezután, az óra nagy részében egy rajz megalkotásával foglalkoztunk.

Konstruktivizmus

Még mindig csapatban dolgoztunk, és a mi feladatunk a konstruktivizmus korának feldolgozása volt egy rajz segítségével. Ahogy látjuk, nagyon fontos, hogy egyfajta híd épüljön fel tanár és diák között, ne az ókori pálcás, felolvasós módszer érvényesüljön, hanem megismerés által tanuljunk és tanítsunk. Fontos megismerni az egyént, egyfajta diagnózist felállítani, és úgy is kezelni, nem pedig "egyengyerekeket" alkotni az osztályból. Továbbá fontos, hogy ismerjük a diákban kialakult világképet, és ezt építsük tovább, vagy az esetleges rossz elképzelést le tudjuk "rombolni" és újraépíteni. Meg kell még említeni az adaptív tudást, ami az elméletből indul és végül gyakorlati tudás születik belőle.

Szerintem mind a négy (Comenius előtti pedagógia, Szenzualizmus pedagógiája, Cselekvés pedagógiája és Konstruktivizmus) pedagógia módszerben vannak jó, kevésbé jó, esetleg elvetni való gondolatok. És az már a katedrán álló tanár feladata, hogy milyen körülmények között mit alkalmaz.