Közösségi pedagógiai gyakorlat III.

Harmadik alkalmunk a gyermekkórházban :)

Eddig talán ez volt a legnehezebb foglalkozásunk. Kevesen voltunk önkéntesek és sok gyerkőc jött. Nagyon nehéz volt mindenkire odafigyelni, aki körülöttem ténykedett, és még nehezebb volt türelmesnek, mosolygósnak maradni. 

Ezen az alkalmon az ősz volt a témánk, cuki kis madárijesztőket csináltunk a gyerekekkel. Nyomdáztunk, rajzoltunk, díszítettünk, hajat ragasztottunk. Nagyon ügyesek voltak a gyerekek, alig kellett nekik segíteni, szépen, önállóan dolgoztak. Ennek nagyon örültem, hiszen így még nagyobb élmény számukra a kreatívkodás, hogy egyedül készíthették el az emberkét. :)

De ha már az első mondat úgy kezdődött, hogy ez volt a legnehezebb alkalom, elmesélem, hogy miért. Ezen a délutánon két olyan sráccal is kreatívkodtam, akik egyáltalán nem kommunikálnak, és fizikai korlátaik is vannak. Az egyik sráccal a foglalkozás előtt találkoztam, amikor egy másik, kicsit hiperaktív fiúval játszottak a számítógépen. Mosolygott, és ugyan nem beszélt, de a srác "parancsát": tedd a W-re a kezed, és nyomjad! megcsinálta. Ezután a kreatív foglalkozáson is odakerült hozzánk, madárijesztőt csinálni. Hát ilyen nehéz dolgom még nem volt. Egyetlen mosolyt tudtam kicsalni belőle, és egyszer mutatott rá egy színre, amit használni szeretne. Hiába beszéltem, kérdeztem, meséltem, semmi reakciót nem kaptam vissza.... Nagyon nehéz volt türelemmel lenni vele, beszélni és beszélni, ahelyett, hogy otthagyjam. De nagyon sokat tanultam tőle. :) Hiába volt nagyon rossz napom, és ez az epizód látszólag még borzasztóbbá tette, a végén nagyon örültem, hogy segíthettem neki. Amikor megérkezett az anyukája, mosolyogva mutatta neki a bábút. :)

És igen, volt egy másik srác is, annyi különbséggel, hogy ő pl. sikított, ha örült, így tudtam, hogy mikor jó valami, vagy sírt, ha nem tetszett valami, amit csinálunk. És egy csomó dolgot megcsinált, nyomdázott, színezett egyedül. 

Amilyen nehéz volt, annyira jó volt utána hazamenni, és átgondolni, hogy mit is tanultam én ezen az alkalmon a gyerekektől. Hát elég sokat! ;) Főként türelmet, empátiát, hogy legalább egy ici-picit bele tudjam helyezni magam a helyzetükbe, és lássam, hogy másoknak sokkal nagyobb problémái vannak.