Tanári élettörténetem első állomásai

Hogyan, mikor, miért jutott eszembe, jutottam arra a döntésre, hogy tanár legyek?

Egészen kicsi koromtól kezdve tanárnéni szerettem volna lenni. Ha a barátnőimmel iskolásat játszottunk, biztos, hogy én vállaltam a tanár szerepét.

Kilencedikbe már azzal a tervvel felvételiztem, hogy alsós tanítónénim nyomdokaiba szeretnék lépni. Aztán a gimiben egyre biztosabb lett az elhatározás. Sokan mondták: "csak csak tanár ne!" De nem tudtak eltántorítani az elképzelésemtől.

Hogyan, mikor és miért választottam ki azt a tudásterületet, amelynek a tanítását el tudnám képzelni/szeretném megvalósítani?

Magyar és német szakon tanulok, hogy miért pont ez? Pofon egyszerű a válasz. Vagy mégsem? Na meglátjuk:

A német mindig is biztos volt. Az volt a kedvenc tantárgyam, és több jó példa is állt előttem. l. interjú a kedvenc tanárommal. És én ezt szerettem volna követni.

Szakpárként a hittant szerettem volna választani, de mivel ez a párosítás csak a Károlin indult és én nem akartam itthon hagyni mindent és mindenkit (már megint), megint koliban vagy albérletben lakni, úgy döntöttem, hogy mást kell választanom. (Az álmom nem adtam fel! Még mindig meg szeretném csinálni ezt a szakot is.)

Először másik szakként az angolra gondoltam, és már majdnem meg is győztek, hogy ezzel a párosítással kereshetek a legjobban, amikor rájöttem: nem szeretem az angolt. Aztán felvetődött a töri is, de nem vagyok egy történész alkat, inkább meghagyom másoknak. Aztán jött a fejtörés, mit is válasszak (egy hónappal a jelentkezési határidő előtt)? És végül a magyar mellett döntöttem. A már említett magyaros Keresztanyu keze is benne volt a dologban, de a legnagyobb motivációt a magyar tanárom jelentette, akinek meg akarom mutatni, hogy jobb vagyok nála. Az ő "elvei" is megérnének egy misét, de erről talán majd máskor. 

Kik, hogyan, miért befolyásolták fenti ötletemet/döntésemet? Ki(k), hogyan, miért jelent(enek) számomra fontos, pozitív mintát vagy elrettentő példát? Ki(k), mikor, hogyan, miért próbált(ak) a fenti ötlettől/döntéstől eltávolítani?

1.Befolyásoló tényező? Talán a német tanszék vezetője volt, aki mindenképp az angol-német párosításra akart rábeszélni, de végülis a magam feje után mentem.

2. Pozitív példaként szolgál a némettanárom, az osztályfőnököm és Keresztanyu, akikre felnézek és példaképként tekintek rájuk.

  Elrettentő példa a már említett magyartanárnő, aki nem akart tudomást venni Ady szerelmi költészetéről, viszont a Bibliáról (heti két hittan óra mellett) két hétig tartott órákat.

3. A legtöbb tanár (aki már évek óta a pályán van, és belefáradt) azt mondta, hogy csak tanárnak ne! A rokonaim szintén ezt mondták, ők viszont az alacsony fizetés miatt. De nem értem őket: miért fontosabb a fizetés, mint az, hogy szeresd a munkádat? Szerintem az utóbbi fontosabb, és ezért is tartok ki ennél a választásnál.

Miért fontos számomra a tanári munka?

Mindig is gyerekekkel/fiatalokkal szerettem volna dolgozni, és ezt az utat látom ennek eléréséhez a legjárhatóbbnak. Szerintem a diákok a sok fejfájáson túl, nagyon sok örömöt és boldogságot is tudnak okozni, amit nagyon fontosnak tartok. Ezzel a munkával tudást adhatok át, otthonná varázsolhatom az osztálytermeket és nem mellesleg sok-sok diákot ismerhetek meg (egyeseknek talán a barátjává is válhatok), és talán egyszer pozitív példaként is szolgálhatok számukra, úgy ahogy ezt az én tanáraim is tették.

Hogyan értékelhetők a diákélményeim?

A kérdés megválaszolására egy teljes blogbejegyzés sem lenne elég, de megpróbálom röviden összefoglalni.

Mindig is a "jótanuló" diákok közé tartoztam, sosem lázadtam vagy hasonló. Viszont egy-egy csínyben én is részt vettem, közösen társaimmal.  Szerettem vezető pozícióban lenni, de háttérmunkát is szívesen végeztem, ha arról volt szó. Csapatjátékosként viselkedtem, és ott segítettem, ahol csak tudtam. Minden pillanatot élveztem, akármennyire is utáltam a kollégiumot a buta szabályaival együtt. 

De mégiscsak ezt a fránya kolit emelném ki, ahová egykeként nagyon nehéz volt beilleszkedni és megszokni a szobában 6 lány társaságát. Mégis ez volt a legszebb időszak, hiszen mindig összetartottunk és testvérként szerettük a másikat, a viták ellenére (vagy azzal együtt?) is. 

Hogyan értékelhetők azok az élményeim/tapasztalataim, amelyekben tanárként próbáltam ki magam?

Erről szól egy egész blogbejegyzés is. De röviden összefoglalva:

Nagyon élveztem a gyakorlatot, bár mint kiderült, a felkészülés több időt kell, hogy igényeljen, és akkor nem lehet probléma. Továbbá megtanultam: kiabálással nem érünk el semmit, csak szép szóval. 

És örömmel írom, hogy ezek a gyakorlatos napok egy kicsit sem vették el a kedvem a tanítástól. Habár szerintem sokan sírva vagy kiabálva rohannának ki egy-egy ehhez hasonló osztályból. Tehát nagyon büszke vagyok magamra, hogy "kibírtam", de nem csak kibírtam, hanem örömmel csináltam végig a 8-8 órát. :)

Hogyan, milyen eredménnyel tanultam, és hogyan éreztem magam az iskolában, miért? Milyen sikerek, kudarcok vannak mögöttem? Milyen sikerekre vágyom, milyen kudarcokat szeretnék elkerülni?

Az iskola mindig is a második otthonom volt. Ezt az osztályfőnökömnek és a kolis csajoknak köszönhetem. :) Mint már írtam, mindig is jól tanultam, 4-es fölötti átlaggal. Ugyan a reál tárgyak nem voltak a szívem csücskei, mégis megtanultam őket. 

Sikerek? Kudarcok?  Sikernek tartom, hogy mindig meg tudtam állni a saját lábamon, és saját mindig is a saját fejem után mentem. Kudarc? Talán az, hogy mindig csak a utolsó évben jöttem rá (mint később kiderült), kik is a számomra a legfontosabb emberek, azok akikkel a legmélyebb eszmecseréket lehetett folytatni, persze voltak kivételek is, mint a kedvenc Zsófiám (négyből), akivel azóta is legjobb barátnőkként funkcionálunk.

Hogy milyen sikerre vágyom? Talán arra, hogy a leendő tanítványaim elfogadjanak, és felnézzenek rám. És a kudarc, amit elszeretnék kerülni: amikor nem tudok válaszolni egy kérdésükre, számomra jelenleg ez a legborzasztóbb lehetőség.

Mikor és miért éreztem magam értékesnek az az iskolában? Mikor, miért, hogyan kellett magamat megvédeni - diákoktól, tanároktól?

Akkor tekintettem magamra értékesként, amikor egy-egy beszélgetés után társam megkönnyebbülten állt fel az asztaltól, vagy amikor az együtt tanulás után egyikünknek végre jól sikerült a dolgozata.

Hogyan látom saját tanárrá válásom eddigi folyamatát? Mit jelent, és hogyan becsülhető, összegezhető az eddigi fejlődésem? Hogyan gondolkodom leendő munkámról, iskolámról, diákjaimról?

Tanárrá válási folyamatomat pozitívan értékelem. A felvételi elbeszélgetésen még azt mondtam, hogy a szigorú, kiabálós tanártípusba tartozok. Mára ez megváltozott (talán a gyakorlat is közre játszott), és tudom, hogy ezzel semmit sem érek el. 

Leendő munkahelyemet is úgy képzelem el, mint középiskolásként az iskolámat, otthon illata van, és a diákok haza jönnek, nem pedig "börtönbe". Remélem, ezt el is tudom majd érni, és nem csak álom marad.

Hogyan értékelhetők a meglévő tapasztalataim? Hogyan értékelhető mindaz a tudás, amelyet már megszereztem? Hogyan, milyen utakon tudom folytatni az elkezdett utat?

Az eddigi gyakorlati tapasztalataim számomra nagyon értékesek, és örülök, hogy ilyen hamar beleláthattam a szakma szépségeibe és kevésbé örömteli részeibe is. Tudásomat továbbra is gyarapítani szeretném, hogy tényleg ne forduljon elő az a kudarc, amiről már írtam.

Hogyan értékelhetők, a tanárrá válás folyamatához hogyan kapcsolhatók a kurzuson feltárult, megfogalmazott, esetleg módosult, vagy további átgondolást igénylő saját pedagógiai nézeteim, hiteim, meggyőződéseim?

Mindig is azt gondoltam, hogy a tanár azért olyan, amilyen, mert olyan a való életben is, de aztán rájöttem, hogy ő is felvesz egy szerepet, ami jó esetben passzol az egyéniségéhez, rosszabb esetben viszont teljesen élet-idegen, és rideg. 

Véleményem szerint is nagyon fontos az önazonosság, a hitelesség, és a tudás átadása az újabb nemzedékek számára. A módszer, amivel ezt megteszed szintén nagyon fontos, hiszen nem a legjobb, ha diákjaid vérengző hárpiaként vagy vajszívűként könyvelnek el. Pályánk során fontos a reflexió, az, elfogadjuk saját kudarcainkat, hibáinkat is, és ne a diákot hibáztassuk mindenért, hanem nézzünk magunkba, nézzük még a módszereinket, elméleteinket és gyakorlatainkat, s tudjunk mindig megújulni, és életünk végéig tanulni. 

A félévre ezzel a bejegyzéssel zárom a blogot.

A későbbiekben remélem folytathatom, ha mással nem is, akkor legalább a gyakorlatok élményeivel, észrevételeivel.